Szinte állandóan ezen tépelődöm egy ideje, egyszer fent, egyszer lent – sajnos jóval gyakrabban inkább lent… Hiszem, hogy lehet, sőt, kell is mindkettő egy nő életében (ez a ‘fent’), de annyira nehéz szituáció ez, hogy majd’ megszakadok abba, hogy felkészüljek rá lelkileg és szellemileg, és hogy kitaláljak valami köztes megoldást, amivel egyik fél sem szenved hiányt (persze nem kérdés, hogy ha minden kötél szakad, akkor szemrebbenés nélkül a családot választanám).
Sok mindentől tartok, egy része teljesen átlagos szorongás, amin mindenki átesik, amikor vége a szülési szabadságnak: Hogyan fog reagálni Milán a családi napközire? És amikor Apával van, mit fognak együtt csinálni? Nem leszek vele egész nap, kibírja-e majd nélkülem, hiányozni fogok-e neki, hogy alszik majd el babusgatás és szopi nélkül? Szeretik-e majd mások is úgy, ahogy azt megérdemli, és dícsérik-e majd olyan lelkesedéssel, ahogy én dícsérem amikor valami újat, kedveset, vagy okosat csinál? Én hogy bírok majd mindent megszervezni a laborban, helyt állni fejben úgy, hogy nem alszom rendesen? Feltűnő lesz-e majd, hogy kevesebb munka óra alatt próbálok meg ugyanannyi kísérletet és eredményt produkálni, mint bármelyik munkatársam? És odaérek-e majd a fiúkért, minden nap máskor, két helyre, KÉT gyerekért? Voltaképp mi ennek az egésznek az értelme, hiszen szeretek velük lenni, és ők is szeretnek velem lenni, akkor miért kell szétválnunk és nekem egész nap dolgoznom, míg őket idegenek nevelik fel?
A másik része a történetnek, hogy ha egy egész éven át egyáltalán nem hiányzott, hogy komoly tudományos kérdéseken törjem a fejem, vagy hogy három napon át tartó kísérleteket csináljak, amiket hetekkel előre meg kell tervezni az elejétől a végéig (ez utóbbitól kimondottan kiráz a hideg…grrr!), akkor talán újra kéne gondolnom, hogy mi is az, amit igazán szeretek csinálni, és azon igyekezni, hogy valami olyan munkát találjak, amiben jó vagyok, tudok valami pozitív változást hozni, és imádok bejárni. Mi lehet ez? Tudományról beszélni-beszélgetni nagyon szeretek, ha fiatalok hallgatnak, akkor pedig elönt egy különleges érzés: inspirálhatok valakit! Valószínű, hogy ilyesmi pálya lenne nekem való hosszú távon, amit a gyerekek mellett is teljes erőbedobással tudnék űzni, de nem kéne minden egyes nap reggeltől estig távol lenni otthonról miatta. Hogy milyen szint az igazán nekem való, abban még nem vagyok biztos, ‘key stage’ 4 környéke a legalja (14-16 évesek), de akár egyetemi tanári munka is jó lehetne, persze csak akkor ha azért van lehetőség kreatívkodni, improvizálni, szenvedéllyel tanítani, és nem kizárólag a professzor által (legtöbbször tömény utálattal és unalommal) előre meghatározott tanrendet lehet követni. A Facebook-on az egyik legjobb barátom kirakott egy motor által generált idézetet, amit a program az aktivitása alapján generált neki – utálom ezeket, a legtöbb lenyúlja az összes személyes információdat, és minden adatot, amihez csak hozzá férhet, de ez érdekelt, így kipróbáltam (azért tutira mentem és minden személyes kontakt infót kiiktattam). És hogy mi lett az én idézetem?! ‘Találj három hobbit, amit imádsz: az egyikkel keresd meg a pénzedet, a másik tartson meg jó egészségben, a harmadik pedig engedjen teret a kreativitásodnak.’ Tökéletesen telibe talált, és nagyon szeretnék csapot-papot ott hagyni, és belevágni. De…
A jelen valósága az, hogy most vissza kell mennem a laborba. Még nincs elég tapasztalatom, sem végzettségem ahhoz, hogy teljes időben taníthassak, és kockázatkerülő mivoltomnak köszönhetően elképzelni sem tudom, hogy felmondjak, és csak utána keressek új munkát. A teljes otthon maradás is kizárt, egyrészt anyagi okokból, nomeg nem vagyok az örökre otthon ülő Anya típus – sem a háziasszonyi teendők, sem az SZMK tagság nem hozna lázba, arról nem is beszélve, hogy mi lenne velem amikor már nagyok a gyerekek, és a saját útjaikon járnak.
Most hogy ezt itt remekül megvitattam önmagammal, készen állok, hogy holnap igába álljak, és megpróbálok olyan pozitívan hozzáállni a következő fél évhez, amennyire csak az optimista pesszimista (remélem, hogy nem lesz olyan rossz, mint amilyen rosszat sejtek…) személyiségemtől telik!
Oli,Milán és Domi 