Gender disappointment – is it for real?

So, our third little monkey is very much a boy – it was a rugged path to this revelation; I had different sickness in the beginning, but then it was different between the two boys too: from the well-known all day puking with Oli right to the occasional but uncontrollable nausea with Milan. This time around I had two bouts of very very bad morning sickness that was so serious that I literally couldn’t move. Being good workhorseforce, both of these were weekends, so nobody noticed anything, I was ‘fresh as a daisy’ by Monday. Ok ok, this is a bit of an overstatement, since I am always tired, mostly grumpy and often have cereal/chocolate/milk smudge on my clothes – but no change there. I thought that this and my protruding baby belly at a mere 10 weeks mark would mean that maybe baby number 3 was a girl…

At the 12 week scan we got a picture that indicated a girl too- based on the nub theory, but it was done early (before 12+4), with ‘plenty of time to rise’…aka nobody could tell me the sex, just an educated guess. So I tried my best to not to start believing it’s a girl and to keep an open mind. Even played with the idea to keep it a surprise, but I kept finding myself wandering onto websites selling cute girly baby outfits with headbows (I never liked that stuff, no idea what happened to me?!) and looking at pinky colourful reusable nappies, which were popping up on my Facebook from my history of looking into this when Milan was little (never really got the hang of it, he was a big baby anyway, plus these nappies made him look literally like a little sausage :D).

Then at the 20 week scan the sonographer sounded like she said girl first – we are still not sure what she was saying…but we spent a good 10 minutes convinced that it was a girl and she never corrected us, Dezsi had a tear in his eyes…then she said no, she thinks it’s a little boy. I asked her if she was sure, she said they never say they are sure…I posted this picture on a group where the admins are sonographers and they all said that the cord is between the baby’s legs and it is equally likely to be a girl to being a boy. So I thought I’d give it the benefit of the doubt, but started getting used to the idea of having three boys.

At 24 weeks we took part in the placenta imaging project as a healthy control and they did an MRI – here is was plain to see that he is very much a boy!

And why do I care in the first place? I still don’t quite know, never been one that would think that gender predicts life outcome in any way; in fact I was always pretty blind to the discrimination that was very much going on in Hungary as I was growing up. I come from an egalitarian family, where girls are not just pretty and boys are not the only ones that can achieve or be smart, all of us were encouraged to do the best we could both in school and in the swimming pool.

Sure, when they are young, you can dress up girls in pretty skirts and plait their hair, take them to ballet and buy them lots of princess stuff, but I doubt I would force any of these on my hypothetical little girl anyway, so what’s all the fuss for? Let’s look back at the history of finding out the sex with my two little boys:


I absolutely did not bother with him being a girl or a boy, just wanted to have a healthy baby, happy pregnancy and enjoy the very little time I had at home with him before I had to return to work. The shortness of the maternity leave hung above me like a dark shadow, so much so that all I cared about was to make the most out of the 16 weeks I had to watch him develop and grow (I still came back home in the afternoon of course, but to me it felt like I lost a piece of me when I was at work during the day). I also believed that personality had a lot to do with upbringing, so never even worried about him being agressive, or over-dominating in any way in the future – and he turned out to be incredibly warm-hearted, peaceful and the wittiest little person I know. Now I know that fundamentally this is genetics; Milan is a totally different character, despite having the same parents with the same values as Oli.

Up until he started reception, he couldn’t even tell whether someone was a girl or a boy, he would simply refer to everyone as ‘he’ and I would softly correct him to say ‘she’ when he was talking about one of his friends; many of whom are girls. His best friend to date is a little girl, Hanna, who has a matching personality – they play superbly together. However, there is quite a lot of social pressure at school, he started to say that certain things are for girls, and others are for boys, asked me why I went to work if I am a girl (?! – I nearly had a heart attack when I heard this!) and whether girls can also be superheroes…no comment on that. I need to educate myself to better support him in getting to know society and the pressures that come with being a member of it.


I felt that gender was such an unimportant issue, that I wanted to keep Milan’s sex a surprise until birth. However, he had other plans and at the 20 week scan he had his bum right where his head should have been, showing us in premier plane what toolkit he had 🙂 He was the sweetest and sleepiest little baby, he pretty much did not care where we were, how loud the background noise was, or whether we were moving or stayed put – he just slept and slept. Now I know that he was resting up to face the next phase of his development, he is a forever moving and endlessly curious little boy – completely his mother’s little boy! However, this comes with a lot more agression as what I got used to with Oli (none at all) and he doesn’t mind mess either; rather prefers it if he has a choice. Oli used to cry if his little bike went into a muddy puddle, Milan will head straight there and make sure that he gets as wet and muddy as it is physically possible given the size and depth of the puddle. Oli would never touch any food that is too wet, he even ate banana with a fork! (not trying to say that’s normal behaviour, but this is the way he is) but Milan will not get intimidated by having a yoghurt but no spoon; he is perfectly happy to dip his fingers and lick it off them – creating a mess almost too big and sticky to believe that it can all originate from just one small pot of yoghurt, plus he must have eaten some surely?! Oli never-ever assaulted anyone physically in his entire life, not even in self defence, and that miraculously includes his little brother. Milan on the other hand is quick to act if he doesn’t get what he wants, he hits, if he gets seriously agitated (and you don’t have to do a lot of bad things for this to happen, he is 2, everything agitates him) then he bites and he will not get intimidated by the presence of a respectable adult (i.e. me) or the difference in height and weight between him and his opponent (i.e. Dezsi…). We are still struggling on how to deal with this, as soon as he commits the ‘act’, he becomes a little fluffy sheep, comes for cuddles, gives out a million kisses and looks like he genuinely regrets it all. Oli will shout at him and growl like a dog, but most of the times he ends up simply using his speed advantage and runs away. I am sure that Milan will grow out of this, but all of his behavioural patterns are what we would associate with being a boy; clearly showing that personality largely down to genetics . However, the comparison between the two boys indicates that it is not simply the ‘Y’ that matters…

I am glad to say that now I got over the idea of ‘I’ll never have a little girl’ and started wondering instead on how it will feel to hold my third little one in my arms, what his personality will be like and how many times these three will melt my heart when they play all together, stand up for each other and love each other unconditionally – because they are MY BOYS:

Oli, the biggest, Milan, the middle! one and ‘D’, the little one

Domi bejelentes


A sohasem volt kislany tortenete


Ezen az irason nem lesznek ekezetek, elore is elnezest kerek erte azoktol, akik a jelenben olvassak, azoktol, akik a jovoben fogjak *(bocsi fiuk), nomeg magamtol, mert engem igazabol nagyon idegesit ha nincs rendesen magyarul megirva egy magyar szoveg. Mikroszkop fogsagra vagyok szamuzve harom egesz napra, ami azt jelenti, hogy reggeltol estig itt ulok egy sotet szobaban egyedul, es agy metszetekrol csinalok (egyebkent nagyon szep) kepeket. Darabja 4 percig es 30 masodpercig tart, ami alatt semmi dolgom az eg vilagon. Mivel a mikroszkop scanner-je erzekeny az elektromagneses terre, tilos laptopot, vagy telefont behozni, teljesen magamra vagyok utalva, nomeg az egy darab eleg eros, de alapvetoen a mikroszkoppal foglalkozo szamitogepre. Olvashatnek konyvet, de sotetben nehez, Kindle meg ugye nem johet be…igy maradt a blog iras! 😀

Akkor jojjon aminek jonnie kell, egy oszinte vallomas a soha sem volt kislanyomrol, nomeg, hogy mikepp jut el oda egy alapvetoen realista, nagyon is szerencsesnek mondhato tobbgyermekes Anyuka, hogy szamit neki, mi is rejtozik a pocakjaban fejlodo kisbaba laba kozott…



Elsore nem volt preferenciam, hogy fiut szeretnek, vagy lanyt. Azert akartuk kideriteni az ultrahang vizsgalat alatt, hogy elnevezhessuk, es tudjuk, hogy mire szamitsunk amikor elobujik. A 20. heti ultrahangon egyertelmu volt, hogy kisfiu, es en azt is tudtam, hogy az Oliver nevet kapja majd. Kicsit aggodtam, hogy mi lesz, ha nem tudom, hogy kell tisztan tartani azt a …khmm teruletet, dehat van erre a celra nekem egy nagyszeru ferjem, aki rendelkezik hasonlo szervekkel, majd o megoldja. Az eszembe sem jutott, hogy a gyermekem nem fog ugyanugy gondolkodni, mint en, vagy verekedos lesz, netalan fonokoskodo; szentul hittem, hogy a szemelyiseg nagyban mulik a neveltetesen, es azon, hogy milyen emberek veszik korul a kisgyereket. Oli elkepesztoen meleg lelku, segitokesz kisfiu, az eroszakossagnak nyomat sem mutatta soha eleteben, meg onvedelembol sem lepne fel agressziven, inkabb segitsegert kiabal. Mar kis bolcsis koraban kiderult, hogy nagyon fejlett az empatikus keszsege (nem egy tipikus ferfi talentum ez…tisztelet a kivetelnek persze); zsenge kora ellenere felraktak a nagycsoportba, miutan megvedett egy kislanyt a jatszoteren egy verekedos kisfiutol, meghozza ugy, hogy segitseget kert, es nem ugy, hogy visszutott volna. Talan foleg ennek koszonheto, hogy folyamatosan korbeveszik a lanyok, es ez ot sosem zavarta, sot! Egeszen mostanaig keptelen volt megallapitani, hogy ki fiu es ki lany, nem azert, mert buta, hanem mert egyszeruen nem erdekelte a dolog. En ennek termeszetesen nagyon orultem, de azert mindig kijavitottam, ha ‘he’-kent beszelt egy kislanyrol (sosem forditva, azert o sem szent ;)). Most, hogy suliba jar, es eleg eros bandazas van kialakuloban, mar nehezebb dolga van. Megint ‘beszorult’ ket rajongo koze, Pola es Harvey is imadjak, melle akarnak ulni ebednel, vele akarnak sorba allni, es o probalja menedzselni, hogy egyikuk se legyen feltekeny, vagy szomoru amiert epp nem vele jatszik. Kicsit ‘deja vu’ ez, az oviban Marnie es Hunter kozott ingazott, mind a ketto nagyon eros iranyito jellem, es ez bizony nehezebben ment, mint most. Szulokent elegge meg vagyok love, mert nekem sosem volt ilyen tapasztalatom, nem rajongtak ertem a gyerekek, es nem kellett arra figyelnem, hogy nehogy valaki megsertodjon amiert nem vele jatszom. Emelett egyre inkabb eszreveheto Olin, hogy megallapitast nyert, hogy o egy fiu, es sok baratja lany. Megtanulta (sajnos), hogy bizonyos dolgokat fiusnak, masokat lanyosnak tartunk, es probalja kicsit mestersegesen ugyan, de ehhez igazitani magat. Mar nem ugral, hogy szeretne egy tojasbol kikelo kisallatot ha reklamozzak, mert rozsaszin a tojas, es az lanyos, ugye. Engem kerdezett, hogy a lanyok lehetnek-e szuperhosok, meg kalozok, es hogy miert van az, hogy en dolgozom, mas Anyukak pedig otthon vannak. Egyertelmu, hogy teljesen felkeszuletlen vagyok ebbol a szempontbol, hiszen eddig nem kellett ot semmilyen iranyba terelgetni, csak hagytam, hogy jarja a maga utjat, megvalassza a baratait, es hogy kivel mit jatszik. Most jott el az a pont, amikor ki kene talalnom, hogy mit is gondolok en ezekrol a dolgokrol, es egy atlathato, es allando kepet adni neki arrol, hogy mikepp mukodik, vagy kene, hogy mukodjon a vilag…mondjuk ugy, hogy folyamatban van az ugy, hiszen fiatal koromban sosem gondolkodtam ezen, en is eleg vak voltam mind nemiseg, mind pedig szarmazas szempontbol, es eddig egesz jol elevickeltem igy. Most latom, hogy mindannyian felelosek vagyunk azert, hogy milyen iranyba fejlodik a vilag, hiszen a gyerekeink jovojerol van szo, es megprobalom kimuvelni magam, hogy kialakithassak egy sajat kepet, amit aztan atadhatok a gyerekeimnek *(nem vagyok se az a nagy feminista, sem pedig az, aki szerint a ferfiak barmilyen szempontbol feljebb valok lennenek, mint a nok – de persze nem akarnek elbujni ezzel, es azt mondani, hogy liberalis demokratikus hozzaallasom miatt partatlan lennek…)


Na, ekkorra mar olyannyira nem szamitott, hogy fiu-e, vagy lany, hogy meglepetesnek akartam hagyni, akkorra, amikor megszuletik. Erre a kis zsivany keresztbe fekudt, es bar szoltam az ultrahangosnak, hogy nem szeretnenk tudni a nemet, azonnal teljes premier planban felvillantotta, hogy milye is van. Egyetlen pillantas eleg volt, hogy tudjam, fiu o is, Dezsi pedig csak kapkodta a fejet, hogy mit lattunk mi ketten, a technikus, meg en 😀 Milanunk sok mindenben nagyon nagyon mas, mint Oli – igazi eleven, kicsit harcias, de nagyon bujos es puszilkodos kisfiu. Olival is egymashoz voltunk nove a szoptatas ideje alatt (2 ev – atya eg!), de Milan abszolut Anyuci pici fia, annak ellenere, hogy ot elobb ‘elvalasztottuk’. Mind a ketten sirnak Apa utan, ha barmijuk faj, es mind a kettejuknek felcsillan a szeme, ha este meghalljak a kulcsot a zarban, de Olinak egyre inkabb Apa a legjobb cimboraja, mig Milan mindig engem valaszt ha van erre opcio. A verekedes is ujdonsag minalunk, o bizony nem tetovazik, es odacsap, ha nem kapja meg amit szeretne, es ha nagyon bepipul, akkor lehet latni a vad osztont a szemeben, amint nyitott szajjal feled szalad – es nem az a celja, hogy jol rad kiabaljon, hanem hogy jol beled harapjon. Persze egyetlen pillanattal ezutan mar edes kis szelid baranykakent bujik az olembe, kerdezi, hogy faj-e, es boci szemekkel simogat, puszilgat, olelget. Biztos vagyok benne, hogy amint megtanulja jobban kezelni az erzelmeit meg az osztoneit, akkor kinovi ezt, de most eleg nagy kihivas ele allit minket, mivel zero tapasztalatunk van abban, hogy mikepp kene kezelni ezt a helyzetet. Dezsi nemes egyszeruseggel vissza-paskol, amikor Milan meguti, de Olitol es tolem is annyira tavol all barmi nemu eroszakossag, hogy mi bajban vagyunk a reakcionkkal. Oli raordit, es vicsorit a fogaval (amelyik kutya ugat, az nem harap ugye, de ezt Milan nem tudja), en pedig az egyutterzeset probalom elerni azzal, hogy szomoru arcot vagok, es mondom neki, hogy ez faj. Ennek ellenere az o leges legjobb baratja is kislany, aki szerencsere eleg karakan ahhoz, hogy az esetek feleben kezdemenyezokent lepjen fel a belviszalyokban, igy mondhatni egymast pufolik, teljesen ketoldalu a helyzet. Oli legjobb baratjanak (Hanna) kistestvererol van szo egyebkent (Helena). A legviccesebb az egeszben, hogy Oli es Hanna soha nem emelt kezet egymasra, mind a ketten konfliktus kerulok, szerintem meg soha eletukben ossze sem vesztek, pedig nagyon sok idot toltenek egyutt. Itt is latszik, mennyire nem szamit, hogy fia, vagy lanya van az embernek, a gyerekek szemelyiseget nem sokban befolyasolja az az extra X vagy eppen Y.


Magamat is megleptem, hogy az osszes fenti esz erv ellenere mennyire vagyom arra, hogy legyen egy kislanyom. Igazabol nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy miert, egy resze szocialis nyomas, hiszen mindenki folyton azt kerdezgette, hogy tudjuk-e mar, fiu-e, vagy lany, ami nem segit abban, hogy ne erdekeljen a valasz. Masreszt vannak olyan dolgok, amiket nem lehet fiukkal olyan jol csinalni, barmennyire is rugalmasak es baratsagosak az en fiaim. Hajat fonni peldaul Milannal lehet, de nem igazan fair; egyreszt utalja, ha fesulgetem, masreszt meg hagyni kell, hogy maga dontse el, hogy akarja viselni a serojat. Nalunk nem lesznek porgos szoknyak, nem fogunk balettra jarni, es valoszinuleg kimaradnak a hercegnok az eletunkbol, legalabbis amig nem kezdenek el randizni…Valojaban ezeket egyaltalan nem banom, sokkal szivesebben legozom, mint babazom, es a balettos anyukak pletyka temai sem izgatnak. Na de ha hosszu tavon gondolkozom, akkor tartok tole, hogy nem fognak bevonni az eskuvo tervezesbe, nem en leszek ott amikor megszuletnek az unokaim, es bizony ketlem, hogy engem fognak felhivni ha gyerek nevelesi tanacsokra van szukseguk. Persze a gyakorlatban a lanyos anyukaknak sincs erre sokkal jobb eselyuk, de azert az en tapasztalataim alapjan nekik tobb ‘lathatas’ jut az unokakkal…de hol van az meg amikor en nagymama leszek? Most komolyan ezen fogom ragni magam, amikor mar van ket gyonyoru fiu gyermekem, a harmadik belulrol rugdos, van egy aranylag jo munkam, aminek egy reszet meg szeretem is, es a ferjem a leheto legjobb apukaja a gyerekeimnek, akit ferfisegehez merten azert erdekel a boldogsagom.

A mi harmadik porontyunk nem tette konnyuve a dolgot, 12 hetesen meg teljesen lanynak nezett ki, ami persze talalgatas, igy nem vettem komolyan, de azert bevette magat a fejembe. A 20 hetes ultrahangon egy eleg mogorva technikust fogtunk ki, es azt hittuk kb. 10 percig, hogy lanyunk lesz, majd kurtan kijavitott, hogy nem, inkabb megis fiu. Ezutan feltettem a kepet egy FB csoportba, ahol sok ultrahang technikus van, es tobben is azt mondtak, hogy a laba kozott van a koldokzsinor, es a kep alapjan akar meg lany is lehet. A 24. heten aztan minden kod eloszlott, MRI-vel 3D-ben lathattuk, hogy o bizony egy kisfiu, nagyon hasonlit Milanra a pofija, es vigan integetett nekunk odabentrol. Ekkorra mar en is tuljutottam a kezdeti kek kodon, es bar az sosem volt igaz, hogy zavarna, hogy o fiu, az igaz, hogy nagyon bantott, hogy nem lesz lanyom. Az utobbi majd meg alakul, az elobbi pedig sosem volt problema. Ez egy eleg furcsa megallapitas, de teljesen oszinte; kivancsi vagyok, hogy milyen lesz a karomban tartani, hogy neki milyen szemelyiseg jutott a lutrin, es hogy mikepp fognak lenyugozni nap, mint nap a fiuk azzal, hogy mennyire szeretik egymast:

Oli a nagy, Milan a kozepso (!) es ‘D’ a kicsi ❤

Domi bejelentes